[...] A Fény Őrzője lehunyta szemét, aztán egy pillanatra elmerengett, mielőtt újra a gyógyítóasszonyhoz fordult. - Pedig voltak olyan idők...
- Igen? - Mind Morwena, mind a Fehér Lovag kíváncsian, kérdő tekintettel nézett az öregemberre.
- Azokban a napokban, amikor a világok még újak voltak, és a Hajnal éppen csak leválasztotta magát az Idők Sötétjéről, a Sárkányok Kora jött el. Ők voltak a leghatalmasabb teremtmények a Nap alatt - folytatta a Fény Őrzője - Senki nem mérhette magát hozzájuk, így természetesen mindenki alávetette magát nekik, akár kicsi volt, akár nagy. Gazdagságuk felmérhetetlen volt, mivel ők uralták a négy elemet: a földet, a vizet, a tüzet és a levegőt. Mindent, amit e négy elem rejtett, ők birtokoltak, szépen négy felé osztva a világot. A Földsárkány pikkelyei a napraforgó legszebb, legsárgább szirmait idézték: ő volt a szárazföld ura. Uralkodott az erdőkön és a földeken, a sivatagokon és a sztyeppeken, a völgyeken, a hegyeken és a magaslatokon. A kék bőrű Vízsárkány uralkodott a források, patakok, folyók, tengerek és óceánok fölött. A lángvörös Tűzsárkány volt az úr a föld hasában és bőrén égő tüzek fölött, a lángok lobogásást vigyázta, övé volt romboló erejük is. Az ezüstösen csillogó Viharsárkány pedig a levegő és a szelek ura volt, minden szélnek ő parancsolt, a lágy szellőtől kezdve a leghatalmasabb orkánig. Ez a négy sárkány váltogatta egymást Sárkányország trónján. bölcsességükben nagyon figyeltek arra, hogy tiszteljék az elemeket, mert szentnek tartották őket.
Mindenkit megvédelmeztek, aki az irgalmukra bízta magát, és tiszteletben tartotta a törvényeiket. Amig tisztelték a hatalmukat, és meg nem kívánták a kincseiket, béke volt a világukban.
Északtól egészen a déli határig s a távoli keleti széltől, ahol a Nap feljön, egészen a messzi nyugatig, ahol fáradt fejét lehajtja...

[...] - Soha! - A fiú felemelte a fejét, és félelem nélkül nézett a zsarnok szemébe. - Az apám a Fény ügyét szolgálja, és sosem üzletelne a Sötét Hatalmakkal!
Ez igaz, gondolta magában Alienor. Családunk Elysion legrégebbi szövetségesei közé tartozik.
- Nem? - mosolygott ravaszul a fejedelem. - Nem tudod, hogy őseid a régi szép időkben még a sárkánykirályokkal is üzleteltek, akik pedig igazán nem rajongói a Fénynek?
- Ez biztosan nem igaz! Tévedsz! - Alarik kék szeme haragosan villogott.
- Értem! - Borboron mosolya még kísértetiesebbnek mutatta fakó arcát. - Tehát apád ezt szégyenllősen elhallgatta előled. - Nos, Villogócsarnoki Alarik - és színpadiasan széttárta a karját -, nem szeretném megelőzni a vallomással Malik királyt. Majd ő maga elmondja neked, miféle folt esett a Villogócsarnok-dinasztia becsületén. [...]

[...] - Az Aranyországot észak felől keretező Sárkányhegyek, amelyek elválasztják az országot a Calderani-fennsíktól, nem véletlenül kapták a nevüket. Régen ezekben a hegyekben tanyáztak a sárkányok, és hatalmas mennyiségű arany- és ezüstkincset halmoztak fel a hegyek belsejében. Valószínűleg békét köthettek Aranyország lakóival, legalábbis soha nem hallott senki összeütközésről a két ország között.

- És ma miért nincs így? - kérdezte Laura, figyelmesen hallgatva a történetet.
- Sok-sok évvel ezelőtt az utolsó sárkány is elhagyta Aranyországot, és Sárkányországban keresett menedéket. Van olyan elképzelés, mely szerint oylan erős honvágya támadt, hogy a világ minden kincséért sem maradt volna tovább idegen földön. Mások azt állítják, hogy Aranyország uralkodója egyezséget kötött a sárkányokkal, olyan alkut, amelynek következtében a sárkányok elhagyták az országát, és neki hagyták a kincseket. Akármint történt is: a királyi család számára nagyon előnyös volt ez az alku. A sárkányok elvonulása után olyan mesebeli gazdagságra tettek szert, hogy még a palotájuk tetejét is színezüsttel vonták be. Az ország minde lakosa nagy jómódban él azóta is, így aztán Aranyország Aventerrának azon kevés vidékei közé tartozik, amelyekben hosszú-hosszú ideje béke van.[...]

[...] - Vagyis Analina rájött, hogyan csalták meg Aranyország uralkodói a sárkányokat?

- Pontosan így van, Laura! - Aurian megint csak felemelte a mellső lábát, hogy aláhúzza mondanivalója fontosságát - A királyi család őse rég szemet vetett már a Sárkány-hegyekben őrzött hatalmas arany- és ezüstkincsekre. Igen ám, de ez az ott élő sárkányok tulajdonában volt, akik persze őrizték, mint a szemük világát, és semmiért meg nem váltak vona tőle. Az uralkodót pedig majd megette a kapzsiság. Nem nyughatott, amig meg nem találta a sárkányok sebezhető pontját: a honvágyat! Így aztán alkut javasolt neki: ha visszaköltöznek Sárkányföldre, akkor az aranyért és ezüstért cserébe megkapják a királyi család legféltettebb kincseit, a koronaékszereket, amelyek három óriási kincseskamrát töltenek meg. Bizonyítékképpen egy teli kosár ékkövet vittek nekik. A sárkányok pedig megvizsgálták a köveket, aztán tanácskoztak, és végül úgy döntöttek, hogy elfogadják a javaslatot. Már másnap kiköltöztek a Sárkány-hegyekből, és tucatnyi szekérrel undultak otthonuk felé: a szekerek meg voltak rakva ékkövekkel. De sem sárkányföldi fajtársaik, sem nekik maguknak nem tűnt fel, milyen ocsmány módon becsapták őket.
- Hogyhogy? - kérdezte meglepetten Laura.
- Merhogy ezeknek a "kincseknek" csak egy igen kis töredéke volt igazi drágakő, a legnagyobb részük pedig tökéletes, de mit sem érő utánzat. [...]

[...] - De akkor ez a birodalom sokkal nagyobb volt, mint a mai, ugye, uram? - kíváncsiskodott Paravain.
- Mérhetetlenül nagy volt! Eleinte Aventerra valamennyi országát befogta, és határa egészen az Embercsillagig terjedt. [...] Minden úgy kezdődött, hogy a kapzsiság belopakodott a világba, és egyre többen irigyelték a sárkánykirályokat mérhetetlen kincseik miatt. Kikeltek a viszály magvai, és az idők szele széthordta őket a szélrózsa minde irányába. A magvak kikeltek, és minden rossz okozóivá fejlődtek. A világ Jóra és Rosszra oszlott, arra a két kibékíthetetlen erőre, amelyek azóta is folyamatosan harcban állnak egymással. Mindkét oldal a kezdet kezdetétől fogva a nagyobb hatalom megszerzésére törekedett, és a sárkánykirályokat is egyfolytában unszolták, hogy foglaljanak állást a dologban. De azok nem nyílvánították ki, hogy pártfogolják-e valamelyik oldalt. A hatalmuk azonban ettől kezdve egyre gyengült, birodalmuk határai zsugorodtak, s így mára cask a Túzhegyek tövében maradt egy országuk. Az Embercsillagról pedig időtlen időkkel korábban elűzték a sárkányokat, így ne csodáljátok, hogy emberügyben nemigen szeretnek tárgyalni a sárkánykirályok. [...]

[...] A sárkánykirályok engesztelhetetlenül gyűlölnek benneteket, embereket, és rettenetes átkot mondtak ki rátok. Megesküdtek, hogy az Embercsillag valamennyi lakóját, aki az ő akaratuk ellenére lépi át birodalmuk határát, megölik. Eddig egyetlen embernek sem engedélyezték, hogy átlépjen a határon, és joggal hiszem, hogy ezután sem lesz ez másképp. [...]

[...] Hosszú-hosszú idővel ezelőtt - mesélte a sárkánykirályok királya - a sárkányok az Embercsillagon is elterjedtek. Ott voltak mindenütt: hegyekben, erdőkben, barlangokban, folyókban, tavakban és minde a hét tengerben. Az emberek irigyelték tőlük a gazdagságukat, és megpróbálták kiűzni őket a területeikről, hogy rátehessék a kezüket a kincseikre. A sárkányok védekezni kezdtek. Ekkor aztán gonosz cselt eszeltek ki az Embercsillag lakói: rémhíreket terjesztettek róluk, rettenetes gaztetteket tulajdonítottak nekik. Egyre több ember rémült meg ezektől, és hajtóvadászatokat rendeztek azok után, akikről azt gondolták, szörnyetegek. Különösen a Napnyugatnak nevezett földrészen harcoltak elkeseredetten a sárkányok ellen. Sárkányölők járták a vidéket, mészárolták a sárkányokat, és azt mondták, ezzel védtelen nőket, gyermekeket mentenek meg. Igazából azonban a legtöbb sárkányölő vérszomjas orgyilkos volt, akiknek áldozataik arany- és ezüstkincsére fájt a foguk.
A gyilkolás csak nem akart véget érni, ezért a sárkányok követet küldtek Aventerrára, hogy segítséget kérjen a sárkánykirályoktól. Rahab, az akkori sárkánykirály megához hívta a többi uralkodót, akik közé a testvére is tartozott, és a Nagy Sárkánygyűlést is egybehívta, hogy alaposan megtanácskozzák a kérdést. Amikor az embercsillagi küldött előadta a baját, mindenki nagyon felháborodott. Felhangoztak olyan hangok is, hogy harcba kell szállni az emberek ellen.
Rahab azonban, a sárkánykirályok legnagyobbika, nagyon okos volt, és jóságáért mindenki szerette, lehűtötte a forrófejűeket. Az emberek ellenségességének oka, mondta a többieknek, csak a tudatlanságuk lehet. Ezért elhatározta, hogy lemegy az Embercsillagra, hogy a sárkányok békeajánlatát vigye az ottaniaknak.
- Az erőszak csak erőszakot szül - magyarázta a gyűlésnek -, ezért inkább meg kell győznünk az embereket, hogy jobb békességben élni egymás mellett. Csak így tudjuk megőrizni azt a szép, gazdag világot, amely ránk bízatott, az utánunk következő nemzedéknek. Biztos vagyok benne, hogy az emberek ezt meg fogják érteni, hiszen bennük ugyanúgy él az értelem, mint mibennünk. Ha tehát elmagyarázzuk nekik, milyen a természetünk, akkor nem akarnak már nekünk rosszat, és békét köthetünk - hiszen ez nekik legalább annyi hasznot hoz majd, mint nekünk!
Rahab ezért követet küldött az emberekhez: bejelentette látogatását, és békés tárgyalást kezdeményezett. Aztán egymagában, fegyvertelenül elindult az Embercsillagra. Ott aztán gyalázatosan elbántak vele: odaküldtek egy György nevű lovagot, akinek tárgyalnia kellett volna a királlyal. Ez azonban nem volt egyéb, mint egy alattomos csapda: ez a György ugyanis sárkányölő volt, a legrettegettebb mind között, és köntöse alatt a Fény Kardját viselte.
A lovag látszólag figyelmesen hallgatta Rahab király szavait. De amikor a kirély befejezte, György gúnyosan felnevetett, kirántotta kardját, és átdöfte vele a sárkánykirály szívét. Rahab halálos sebbel a földre rogyott, Tündöklő pedig három darabra tört annak jeléül, hogy aljas gaztetthez használták fel, hogy visszaéltek a hatalmával.
A sárkánykirály halálkiáltása egészen Aventerráig elhallatszott, tesvére, egy kétfejű ezüstsárkány azonban olyannyira megharagudott, hogy rávette a többi királyt, mondjanak szörnyű átkot az emberekre: ameddig a Rahab királyon esett gyilkosság megbosszulatlan, addig minden embergyermek, aki hívatlanul téved Sárkányföldre, ahalál fia legyen.
Az alattomos György viszont azonnal tudta, hogy az összetört kard tanúságot tesz amjd a gaztettéről, így aztán kitalált egy mesét, amely épp az ellenkező oldaláról mutatta be a történetet. Azt mesélte, hogy Rahab támadta meg őt,széttörte a kardját is, ezért önvédelemből lándzsával kellett leszúrnia az őrjöngő fenevadat. Az Embercsillag lakói persze hittek neki, és azóta is a legnemesebb és legbátrabb sárkányölőként tisztelik.
- Ez a György máig az egyik legnagyobb szent az Embercsillagon. - fejezte be a sárkánykirály a történetet. [...]

[...] Élt egyszer két sárkánytestvér, Aranytest és Ezüstszárn volt a nevük. Az apjuktól ezt a nevet kapták, mert az egyikük teste úgy fénylett mint a tiszta arany, a másikét pedig ezüstös pikkelyek borították. Hatalmas szárnyai is mintha színezüstből lettek volna. Igazi lényük megfelelt ezeknek a neveknek: Aranytestnek aranyból volt a szíve is, Ezüstszárny nemeslelkűségének híre pedig messze földre eljutott. Elválaszthatatlanok voltak, és úgy szerették egymást, ahogy testvérek azelőtt még sohasem.
Egy napon azonban elváltak útjaik, mert Aranytestnek egy halasztást nem tűrő, sűrgős ügyben egy másik világba kellett mennie. Ezüstszárny felajánlotta ugyan, hogy elkíséri, de a bátyja elhárította. Könnyek között váltak el egymástól. Mintha sejtették volna, milyen szörnyű sors éri utol hamarosan Aranytestet: gyáva orgyilkos végzett vele, távol otthonától.
Amikor a szomorú hír elérkezett Sárkányföldre, Ezüstszárny szíve majdnem megszakadt fájdalmában. Négy sárkányszeméből a szíve tiszta vére folyt: véres szemét vakká sírta, és könnyeiből egy nagy tó keletkezett. Ezüstös teste méregzölddé vált, és aki eddig ismerte, az ezután nem ismert rá. Ezüstszárny, aki maga volt a megtestesült szeldíség, most hideg, vak gyűlöletet érzett csak, amely teljesen betöltötte a szívét, és senki sem érezhette magát biztonságban tőle. Bújában ugyanis nem csak a saját nevét felejtette el, hanem elfelejtette azt is, hogy milyen is volt azelőtt. És ha senki meg nem váltja, és nem idézi emlékezetébe az eredeti nevét, akkor a világ végéig arra lesz kárhoztatva, hogy rettenetet és félelmet terjesszen. [...]

[...] Félelem nélkül közeledett, lépésről lépésre.

Egy pillanatra még a sárkány is meghökkent a lány vakmerőségétől, de aztán kitátotta szörnyű két pofáját, és a szárnyát is széttárta.
Laura ügyesen kitért a lángnyelvek elől, aztán leoldotta a kardját, majd a tőrét is a fűbe hajította. Fegyvertelenül, kitárt karral állt meg a dühös szörny előtt.
- Üdvözöllek, Ezüstszárny! - mondta neki mosolyogva.
Ekkor megtörtént a hihetetlen. A sárkány ordítása elhalt, lángjai kihunytak. Verdeső szárnya a mozdulat közepén megdermedt. Egy pillanatig csend volt, aztán a szörnyeteg nagyot sóhajtott.
- Végre! - suttogta - Végre megváltottál!
Méregzöld testének színe elváltozott, míg egész testét ezüstös pikkelyek nem borították. Szárnya is színezüsztkén csillogott.
- Köszönöm, úrnőm, hogy visszaadtad az eredeti nevemet - suttogta Ezüstszárny, és mindkét fejét meghajtotta Laura előtt. - Adósod vagyok. [...]

(Nos, ez a szövegrészlet, talán kicsit más képben tünteti fel a sárkányokat. Nem tűzokádó, behemtó dögökként, hanem ugyan olyan sebezhető élőlényekként, mint mi vagyunk.)