Fefnir, a farkas

(A történet előzménye, hogy a germán isteneknek [Ázoknak] gyermekeik is voltak. Fefnir, a Loki nevű isten egyik gyermeke.)

[...] A harmadik gyermeket, a Fefnir nevű farkast az istenek megukhoz vették s felnevelték. Csak Tyr istennek volt annyi bátorsága, hogy a vadállathoz közeledjék s megetesse. Mikor az istenek látták, hogy napról napra növekedik, s nő az ereje is, cselt eszeltek ki. Nagyon erős béklyót készítettek, s azt ajánlották a farkasnak, tegyen próbát, vajon képse-e eltépni ezt a béklyót. A farkas könnyű feladatnak találta, hagyta, hogy megkötözzék, aztán nekirugaszkodott, s egykettőre kiszabadította magát.
Ekkor az Ázok új béklyót készítettek, kétszer olyan erőset, s így szóltak a farkashoz:
- Ha ezt is széttéped, az egész világon mesélnek majd roppant erődről.
A farkas tanakodott magában, a béklyó nagyon erősnek látszott, de az ő ereje is egyre növekedett. Engedte hát, hogy újra megkötözzék, aztán nekirugaszkodott, s egy-kettő: megint szabad volt.
Újra összeültek az istenek, s azon tanakodtak, hogyan szabadulhatnak meg a fenevadtól. Odin titokban követeket küldött a fekete törpékhez, s megbízta őket, hogy új béklyót készítsenek. Hat dologból készült ez: a macska lábdobogásából, az asszonyok szakállából, a hegy gyökeréből, a halak lehelletéből, a madarak nyálából s a medve inából. (S ha nem hinnéd mindezt, könnyen bebizonyíthatjuk, mert az asszonynak nincs szakálla, s macska nesztelenül jár, s a hegynek nincs gyökere. S mindaz, amit meséltem, éppúgy igaz, mint ez a történet, bár nem tudok mindent ilyen könnyen bizonyítani.)
No de messze kalandoztunk el a történettől, s térjünk vissza a farkashoz. A béklyót a törpék olyan puhára, s olyan simára készítették, mintha selyemből lett volna. Az Ázok köszönetet mondtak a törpéknek, s a farkassal együtt egy tengeri szigetre eveztek. Itt emgmutatták neki az új béklyót, s azt mondták, ugyanolyan vastag, mint a rég volt, csak valamivel erősebb.
A farkas a fejét vakarta, és így szólt:
"Hát bizony ez a béklyó elég vékonynak látszik, s ha ilyen vékony köteléket szakítok szét, abból nem hárul rám sok dicsőség. Ha azonban csellel készült, akkor nem engedem vele magamat megközötni." Az Ázok erre azt felelték, hogy ha az előbbi, vasból készült béklyót könnyen szétszaggatta, a selyembéklyótól kár visszariadnia. Ravaszul ezt is hozzáfűzték:
"Ha pedig ezt a selyembéklyót sem tudod szétszakítani, akkor igazán nem vagy olyan erős, mint hittük, akor hát nincs mit félnünk tőled, és rögtön szabadon is engedünk."
A farkasnak nem tetszett a dolog, de nem akart gyávának látszani. Ezért azt követelte, tegye valamelyik isten zálogul a kezét a nyitott állkapcsai közé, s ha megcsalják, a kéz az övé.
Az Ázok egymára néztek, mert erre az újabb akadályra nem számítottak. Végül Tyr isten nekifohászkodott, és jobbját a farkas szájába tette. A farkas pedig engedte magát megkötözni, s azután nekikezdett, hogy széttépje a köteléket, de minél jobban erőlködött, aannál erősebb és keményebb lett a béklyó. Mindenki jót kacagott, csak Tyr isten nem, mert a keze a farkas szájában volt. Csakhoy a fakras erőlködés közben tágra nyitotta a száját, s ekkor az isten gyorsan kihúzta a jobbját.
A megkötözött farkast elvitték a föld mélységes mélyébe, egy nagy kőhöz kötözték, s azóta éjjel-nappal ordít, egészen addig, amíg eljön a világ vége, s a farkas elszabadul.

(Más történetek szerint, melyek szintén Fefnirről szólnak, Tyr isten elveszti jobbját. Sok képen és más történetben is ez a változat jelenik meg. Nos, az enyémben megússza a karvesztést az isten, de hát ez a monda egyik jellegzetessége. Többféle.)

Beowulf története

A régi időkben Dániában egy Hrothgar nevű király uralkodott, Halfdán király fia. Nemcsak a dánokon uralkodott, hanem messzi országok is adófizetői voltak. Mikor megöregedett, hatalmas palotát építtetett magának, s itt ült esténként harcosaival, és a dalnokok énekét hallgatta, akik a hárfa hangjai mellett zengték le, hogyan éltek a régiek, hogyan keletkezett a föld és a tengre, és milyen harcokat vívott Horthgar, amikor még fiatal volt.
Bosszantotta a víg mulatozás Grendelt, a csúf szörnyet, aki a közeli mocsarak mélyén lakott. Éjszaka, mikor Horthgar és harcosai édesen aludtak, bessurant a palotába, harminc harcost megölt, és magával hurcolta őket a mocsárba. hajnalban véres lábnyomok mutatták, hogy merre vitte áldozatait.
Másnap éjszaka újabb harcosokat ölt meg Grendel. Addig-addig tartott a vérengzés, amíg a király és kísérete végleg elhagyta a palotában lévő dísztermet, s az tizenkét esztendeig üresen állott. Grendel pedig újra és újra visszatért ide, és a sötét éjszakákin át maga tanyázott ott, ahol valaha Horthgar király és vitézei mulatoztak. Sok jeles vitéz hatolt be ide éjnek idején, hogy legyőzze a szörnyet, de reggelre csak hűlt helyük volt és vérnyomok jelezték, merre tűnt el Grendel áldozataival. Eljutott Grendel híre messze a tengeren túl, a gautok országába is. A királyi udvarban élt egy ifjú, akit Beowulfnak, azaz medvefarkasnak hívtak, mert olyan erős volt, mint az erdő vadjai. Már kora ifjúságában sokat küzdött az emberek ellenségeivel, a vad óriásokkal, a szárazföldi és a tengeri szörnyekkel. Egy ízben barátjával, Brekával együtt öt napon és öt éjszakán át úsztak a tengerben, kezükben a csupasz karddal, és számtalan tengeri szörnyet mészároltak le. Végül a tenger árja Beowulfot a finnek országába sodorta, Brekát pedig a norvég tengerparton vetette ki.
Meghallotta Beowufl, hogy a dán király gyönyörű terme milyen régóta áll üresen. Felszerelte tengerjáró hajóját, s a hattyúk útján keresztül tizennégy társával együtt Dániába utazott. A szél dagaszotta a vitorlát, s madárként siklott a hajó a tengeren, amíg másnap meredek partot és sötét sziklálat pillantottak meg. Megérkeztek Dániába.
Horthgar király harcosai fogadták a parton a hajót, s megkérdezték, mi járatban vannak az utasok. Beowulf elmondta, hogy édesapja előkelő származású herceg volt, ő maga pedig azért jön ide, mert hallott Grendel támadásáról, s készen áll arra, hogy megütközzék vele.
A dán király örömmel fogadta Beowulfot, ez meg csak azt kérte, hogy ha elesik a párviadalban, a harci öltözetet, melyet valaha Völund kovács készített, küldje vissza a gautok királyának.
Eljött a sötét, csillagtalan éjszaka, Hrothgar király és emberei elhagyták a díszes termet. Beowulf egyedül maradt kísérőivel. Ekkor a mocsarakból előjött Grendel, feltörte az ajtó reteszét, a terembe jutott, gúnyosan felkacagott, és azonnal agyonütött egyet a harcosok közül. Kinyújtotta szörnyű karját Beowulf felé is. Csakhogy a hős nem szunnyadt, hanem birokra kelt a szörnnyel. Rettenetes volt a párviadal, végre Beowulfnak sikerült Grendel egyik kraját kiszakítania. Borzasztó üvöltés közben rohant a megsebzett Grendel víz alatti barlangjába, s itt csakhamar belehalt sebébe.
Másnap Hrothgar király visszatért a palotába, meglátták Grendel szörny karját, s mindenki ünnepelte a hős Beowulfot. A dán király gyönyörűen feldíszítette a termet, s ismét ott lakomázott embereivel. Csakhogy amint besötétedett, megjelent Grendel anyja, a legcsúfabb élőlény, amelyet valaha emberi szem megpillantott. Jött megbosszulni a fia halálát, és iszonyú vérengzést vitt végbe a dánok között.
Másnap reggel Beowulf elindult, hogy felkeresse Grendel anyját víz alatti barlangjában. A véres nyomok erdőn, szakadékon keresztül vezették. A tengerparti mocsarak szélén megpillantotta a szörnyeteg fejét, de az üldözője elől a mélybe menekült. Beowulf utána ugrott a vízbe, a hideg hullámokat bátran szelte karja, és emberevő cápák között úszott tova egész éjjel és egész nap, amíg megérkezett a tenger fenekére. Ott várta őt Grendel anyja, s behurcolta a barlangba. Véres volt a tenger habja a szörnyű viadaltól, s fenn, a dán partokon biztosra vették, hogy Beowulf elpusztult a víz alatt.
A viadal közben észrevette Beowulf, hogy hiába hadakozik, mert kard nem hatol át a szörnyeteg bőrén. Ekkor az egyik sarokban egy különös kardot pillantott meg: aranyos volt a markolata, kék zafír díszítette. Megragadta Beowulf a kardot, s egy csapással levágta a szörnyeteg csúf fejét, a forró vértől azonban megolvadt a kard acélja is.
Ezután Beowulf bal kezébe fogta  a szörnyeteg levágott fejét, s visszaúszott a partra. A dán király roppant örömmel fogadta, és hálája jeléül színültig megtöltötte a hajót arannyal és ékszerrel. Ezután már nem látogatták többé szörnyek a gyönyörű palotát, ismét felhangzott a lantos éneke, s most már Beowulf harcairól is dalt zengett a dán királynak.
Egy idő múlva Beowulf búcsút vett a dánoktól, és hazatért. Otthon a dán királytól kapott kincseket királyának ajándékozta. Cserébe gyönyörű birtokot kapott.
Ötven esztendeig harcolt Beowulf a király seregében, és amikor a király utód nélkül halt meg, Beowulf lett a gautok királya. Híre, dicsősége egyre növekedett. Öreg, ősz ember ovlt már, amikor megtudta, hogy nagy veszély fenyegeti az országot. A határon évtizedek óta tűzokádó sárkány tanyázott, de békében élt az ország népével. Történt azonban, hoyg egy megszökött szolga elrabolta a sárkány kincsét.
Erre a sárkány bosszút esküdött, és tües lehelletével felégette a falvakat és városokat.
Nem habozott az ősz király, elindult, hogy szembeszálljon a sárkánnyal. A tolvaj szolga mutatta az utat a sárkány lakhelye felé. Mikor a barlanghoz értek, Beowulf kiráyl elbúcsúzott kísérőitől. Visszaemlékezett ifjúságára, elmondotta, hogy egész életében az emberek ellenségeivel küzdött, s tudta, hogy ebből az utolsó küzdelemből már nem kerül ki élve.
Beowulf a barlangba kiáltott, és párbajra hívta a tűzokádó sárkányt. A bírkózás olyan félelmetes volt, hogy Beowulf kísérői gyáván megfutamodtak, és a közeli erdőbe menekültek. A sárkány halálra sebezte Beowulfot, de ő maga is halálos sebet kapott. Mire a király kísérete visszatért, a sárkány nem élt már, és Beowulfnak is elérkezett utolsó órája. Meghagyta kísérőinek, hogy kövessék példáját, s védjék az országot minden ellenségtől.
A sárkány holttestét a tengerbe vetették, a halott Beowulfot pedig nagy tisztességgel eltemették. Hőstetteiről sokáig énekeltek a dalnokok. A sárkány kincsét elnyelte a föld, többé senki se látta.

(Érdekesség képpen megjegyezném, hogy a filmesített változat megőrizte ugyan az alap eseményeket, de rendesen megkutyulta azokat. A filmben pl. Grendel ronda anyja, nem is olyan ronda, sőt. További fokozása a dolognak, hogy Hrothgar király helyébe fog lépni Beowulf még pedig Grendel anyjának köszönhetően. A bónusz csavar pedig, hogy a tűzokádó sárkány Beowulf alakváltó gyermeke, akit Grendel anyja szült. Egyébként a csoffadt Grendel a vén Hrothgar királytól származott, és feltehetőleg a fizikai és életkori különbségek miatt volt sokkal életképesebb Beowulf fia.)

A Nibelungok

1. Hogyan átkozták el a sárkány kincsét

Egyszer régen, mikor még az Áz istenek uralkodtak, útra kelt három isten: Odin, Loki és Hönir. Egy vízesésnél vidrát pillantottak meg, amint éppen lazacot fogott ki a vízből, és lassan eszegette. Hanem ez a vidra nem volt más, mint egy Otr nevű törpe. A bajkeverő Loki megdobta a vidrát egy kővel, és megölte. Az istenek lehúzták a vidra bőrét, és Loki, aki merő gonoszságból ölte meg az ártatlan állatot, büszkén kérkedett:
- Egyszerre fogtam vidrát és lazacot.
Ezzel vállára vette a kettős zsákmányt, és továbbindultak. Estefelé az istenek Hreidmárhoz, egy híres varázslóhoz értek, és Loki neki is elmesélte, hogy egy dobással vidrához és lazachoz jutott. Ekkor Hreidmár felismerte, hogy a megölt vidra saját fia, Otr. Előhívta hát két másik fiát: Fafnirt és Regin törpét, és hárman váltságdíjat követeltek a megölt Otrért.
Az istenek nem tehettek mást, Loki gonoszságáért fizetniük kellett. A varázsló Hreidmár azt kívánta, hogy töltsék meg a vidra bőrét belülről, és fedjék be kívülről is arannyal, különben a három isten örökre az ő foglya marad.
Elindult hát a ravasz Loki aranyat szerezni. Eljutott az andavari vízesésig, s ott a vízben egy csukát fogott. Csakhogy ez a csuka is elvarázsolt törpe volt, s rengeteg aranykincset őrzött a folyóban. A csuka életéért könyörgött, Loki viszont váltságdíjul az aranyat követelte. A csuka visszaváltozott törpévé, és előhordta az aranyat, csupán egyetlen gyűrűt akart megtartani magának, de Lokit nem tudta becsapni, az utolsó gyűrűt is elő kellett adnia. A törpe bosszúból megátkozta az aranyat: senkinek se használjon a kincs, minden birtokosa erőszakos halállal haljon meg. Miután elátkozta a kincset, eltűnt a sziklák között.
Így kezdődött az elátkozott kincs vándorútja.
Loki a kinccsel együtt visszatért Hreidmárhoz, ahol már türelmetlenül várták az Ázok. A törpe kincsével megtöltötték a vidrabőrt, és kívülről is aranyat raktak rá, amíg egészen befödte. A törpe varázsgyűrűjét azonban Odin magának akarta megtartani, mert jól tudta, hogy e varázserejű gyűrű újabb gyűrűket tud teremteni.
Közben Hreidmár gondosan megszemlélte a váltságdíjat, mait fiáért adtak, s meglátta, hogy a vidra egyik bajusza még nincs arannyal befedve. Követelte, hogy azt is födjék be. De nem volt már több arany, csak a törpe csodagyűrűje. Odin kénytelen-kelletlen elővette a varázsgyűrűt, s befödte vele az egy szál bajuszt. Loki pedig baljóslatúan nevetett és így szólt:
- Fejedelemi módon megfizettük a váltságdíjat. Hanem nektek nem hoz szerencsét ez a sok arany, mert meg van átkozva.
Felelte Hreidmár:
- Ha tudtam volna, hogy elátkozott kincset adtok váltságdíjul, nem engedtelek volna titeket szabadon. Nem félek a fenyegetéstől, s élvezni akarom a rengeteg aranyat. Induljatok hát haza, ti baljóslatú vendégek!
Mikor az istenek eltávoztak, Hreidmár gyönyörködve nézegette a kincset. Hanem előjött ekkor két fia: a törpe Regin és Fafnir. Nézték, nézegették az aranyat, összesúgtak, majd odaálltak apjuk elé:
- Nekünk is jár ebből az aranyból – mondották –, hiszen az, akiért váltságdíjul adták, neked fiad volt, nekünk pedig fivérünk.
A varázstudó apa csak nevetett fiai követelődzésén, örült a kincsnek, és nyugodtan aludni tért. Hanem a hirtelen természetű Fafnir haragra gerjedt, odalopódzott alvó apjához, s kardjával keresztülszúrta. Így halt meg a kincs első tulajdonosa.
Fivére, Regin, követelte, hogy Fafnir ossza meg vele az apai örökséget, a kincset, amelyen fogott az átok, hiszen első birtokosát hamar utolérte a halál. De Fafnir csak nevetett rajta, s azt mondta, hogy a kincs azé, aki megszerzi.
Fafnir tehát magához vette az egész kincset, egy barlangba rejtette el, ő maga pedig sárkánykígyóvá változott, s a barlang előtt őrizte az aranyat.
Eközben Regin, a másik fivér útnak indult, hogy olyan vitézrte találjon, aki elveszi Fafnirtól az aranyat. Így találkozott a legbátrabb királyfival, Siegfireddel, aki éppen kalandot keresni járt mindenfelé, s már sok emberevő sárkány ás más szörnyeteg halálát okozta.